A legtöbbek által csak felületesen ismert Székely Hadosztály története, az ellentmondások története. Mégis, ha a közelmúltbeli évfordulók emlékezéseit halljuk vagy olvassuk, szinte kizárólag egy töretlen ívű pályán mozgó, dicsőséggel felvirágozott hadműveleti egység képe rajzolódhat ki előttünk. Mi hát az igazság, az eltelt évtizedekben politikai beállítottságtól függően a sikertelenség valamint a győzedelmes hadviselés, továbbá az árulás, és a kontroll nélküli nimbusz közötti skálán elhelyezett sajátos Különítmény körül?
.
Mint általánosabban ismert, a vesztes háború után 1918. november végén, az erdélyi katonai körzet parancsnokául Kratochvil Károly ezredes, a Brünnben született, de kőszegi német családból származó tehetséges vezérkari tiszt lett kinevezve. Feladatainak egyike volt a Belgrádi Konvenció értelmében az ország részére engedélyezett hat közül, az előtte is 38. számozást viselő egyik hadosztály talpra állításának folytatása Kolozsváron.
.
A helytelen kormányzati rendelkezések révén addigra lefegyverzett alakulatok új hadrendbe tömörítése nehézkesen ment. Többek közt ennek okán néhány székely tiszt felvetette, hogy székelyföldi toborzással lehetne a legénységi keretet feltölteni, és elképzelésük a magasabb szintű parancsnokok jóváhagyásával találkozott. Az önkéntesek Kolozsvárra áramlásával, a már ott lévőkkel együtt, december elejére körülbelül kétezren gyűltek össze. Mindegyiküknek még nem jutott fegyver.
.
December elején-közepén az Antant koalíció engedélyezte román szövetségeseinek, a demarkációs vonal átlépésével több erdélyi város megszállását. A magyar kormány szükség szerinti ellenállásra, majd rövidesen ennek tiltására szóló intézkedést bocsátott ki. Kratochvil többedmagával is úgy vélte, a vonalat tartani nem lehetséges, onnan vissza kell vonulni Erdély belsejébe. Viszont kisebb elszigetelt csoportok napokig tartottak fel a Maroson átkelő román csapatokat, ami nem feltétlenül az ellenállás hiábavalóságát mutatja, és a rendelkezésre álló kevés létszámú, de elszánt osztagok ideirányításával, akkoriban talán megfékezhetővé válik a korántsem túl nagy támadás lendülete. A vízi határ, néhány száz hivatásos és pár ezer nemzetőrkatonával, ideiglenesen tartható védvonalat képezett.
.
Bizonyára jobb eséllyel vehette volna fel hadvezetésünk a harcot akként, hogy a csapatokat a Maros folyóhoz közelebb szervezi egybe, megtakarítván a Kolozsvárra, és onnan való esetleges visszautaztatásra pazarolandó időt, valamint az anyagi-emberi források erre használt részét, továbbá a felszerelésre fordíthatja a korábban átadásra kerülő Kárpátok-menti országrészben románoknak érthetetlen módon hátrahagyott fegyver- és egyéb készleteket, a mögöttes területen folyó erőgyűjtés növelésével egyidejűleg.
.
Mindenesetre Kratochvilnak ekkor először és utoljára adatott meg, hogy a régi határhoz közel esően ütközzön meg a hódításra készülőkkel. A tétlenséget, és nemsokára Kolozsvár puskalövés nélküli elhagyását, az Erdély védelmére verbuválódott katonaság aligha vette jó néven, azonban még lelket lehetett önteni beléjük a későbbi visszavágás ígéretével. Kolozsvár polgárainak egy része határozottabbnak bizonyult, és 1918 karácsonya előtt a lakosságot, valamint a várost elhagyó egységeket védekezésre próbálták rávenni. Az egyik dandárparancsnok, Nagy Pál ezredes, elutasítván ezt az eshetőséget, feladta Erdély fővárosát. Ezt követően a történelmi Erdély peremvidéke felé foglaltak harcállást, egy kijelölt semleges zóna nyugati oldalán.
.
Az újabb védvonalon, ami a Máramarosszigettől Zilahon át Csucsáig terjedő szakaszt foglalta magába, valamelyest élénkült a harctevékenység. A 38. hadosztály, amely 1919. január elején a Székely Hadosztály nevet kapta, véletlenül volt kénytelen felvenni a harcot Zilahnál, azonban megtartani nem tudta a várost. Egy hónap múlva a zilahi lakosságot ért román atrocitásokról hírt véve, zászlóalj erejű önkényes (felsőbb parancsnokok beleegyezését mellőző) akció indult a település visszavételére, amit a meglepett ellenség menekülése következtében összecsapás nélkül végre is hajtottak. Csakhogy az örömmámor alkoholmámorba torkollott, így a román csapatok immár ágyútűzzel kiűzték az erre szintúgy nem számító magyarokat. (Mellesleg a saját szakállára akcióba lépő zászlóaljparancsnokot, aki a Hadosztály működése folyamán az elenyésző számú konkrét támadási utasítás egyikét adta, hadbíróság elé állították, de mentesült a keményebb büntetés alól).
.
Az arcvonal egész hosszán mindössze Csucsa térségében került sor komolyabb csatározásokra, és erre joggal lehet hivatkozni, amikor a Székely Hadosztály sikereiről esik szó. Itt az történt, hogy a január közepén keresztülvitt Kőrös völgyi román előretörést az e helyen védő alakulatok – hadügyminiszteri rendelkezésre – feltartóztatták, mi több, vissza tudták vetni, azonban átütő hadműveleti eredményekről itt sem beszélhetünk. Ezután a csekély intenzitású villongásokat leszámítva elült a harci zaj, és a front április 16-ig terjedően megszilárdult. Kratochvil ennek okául egy akkori találkozásuk alkalmával Stromfeld államtitkárral azt közölte, hogy a románok megtorpanása a franciák tiltó beavatkozásának köszönhető. Februártól a Székely Hadosztályt hogy az engedélyezett hat hadosztályba ne számítódjék be, Székely Különítmény-ként kezdték nyilvántartani.
.
Személyi összetételére nézve a „Székely” jelzésű divízió eleinte székely többségű lehetett, és ahogy hátráltak nyugat felé, úgy emelkedett soraiban a másféle erdélyi magyarok, majd az alföldiek aránya, mivel hadkiegészítési bázisul a Tiszáig terjedő térséget engedték át nekik. Jobbára innen lett feltöltve e csendesebb légkörben a személyi és tárgyi állomány, ezenkívül a hadosztálykeret a Hajdú megyeiekből verbuvált 39. dandárral bővült ki.
.
A Hadosztálynál uralkodó képlékeny politikai hangulatra és a késői generációk nem mindig következetes véleményalkotására jellemző, hogy miután 1919 februárjának elején letették az esküt a Magyar Köztársaságra, néhány hét múlva Szatmárnémetiben a manapság hazaárulónak kikiáltott gróf Károlyi Mihályt, beszédének hatására lelkesen megéljenezték.
.
Ami a harci kedvet illeti, az többnyire távolról sem volt olyan gyenge, mint a hadsereg egyéb seregtesteinél. Erre igazolásul szolgálhat, miszerint a Hadosztály egyes ezredeknél a katonatanácsok, és gyűléseiken a tisztek, kifejezetten igényelték a folytonos visszavonulások berekesztését, és a megszállók visszaszorítását – egyelőre – a demarkációs vonalakra, már-már nevetségesnek minősítve a román előrenyomulást az Antant-hatalmaknál panaszoló tehetetlen tiltakozásokat.
.
Gyakran hallhatjuk a vádat, hogy a Székely Hadosztály mostohagyermeke volt a balra tolódó államvezetésnek. Ez így nem fedi a valóságot. Károlyi, a polgári beállítottságú valamint a szociáldemokrata kormánytagokkal egyetemben, nem viseltetett idegenkedéssel az erdélyi hadosztály iránt. A legfelsőbb hadvezetés pedig, Böhm Vilmos hadügyminiszterrel és Stromfeld Aurél államtitkárral az élen, majdhogynem szívén viselte sorsukat. Probléma a lassan kommunista befolyás alá kerülő katonatanácsokkal adódott, annak is leginkább a szélsőséges nézeteket valló vezetőrétegével, mint például Pogány Józseffel és társaival.
.
Pogányhoz fűződik az a sűrűn hangoztatott eset, mikor Böhm hadügyminiszter lövegeket utalt ki a Hadosztály számára, és amelyek Pogány emberei által megrongáltan lettek a hadszíntérre szállítva. Ez mindenképpen elítélendő dolog, amire nincsen mentség, azt viszont ritkán ragasztják a tudósításhoz, hogy bár az ügy érzékenyen érinthette az erdélyi tüzérséget, ezen ágyúk használhatatlanná tétele nem vált végzetessé a hadosztály harcértékét illetően, mert ezek levonásával is a lőfegyverrel legjobban ellátott magasabbegység volt a keleti arcvonalon. Mint ahogy azt sem olvashattuk az utóbbi idők tájékoztatásaiban, hogy a (már Tanácskormánybeli, de szociáldemokrata vezetésű) Hadügyi Népbiztosság április 1-én írt jegyzéke szerint (a vezérkari főnökre hagyatkozva), a Székely Hadosztály rossz lövegei kicserélendők. A hadműveleti osztály vezetője válaszában előadta, hogy a székelyektől nyolc rossz löveg bevonatott, ezenkívül egy hiányzó ágyú ki lett szállítva. Valószínűsíthető, hogy a cserére szorult lövegek közt voltak a Pogány-féle hibás ágyúk, tehát a katonai főnökség – legalábbis e vonatkozásban – jóhiszeműen kezelte a székelyek ellátását. A ruházati anyagok kiküldésénél, ismét Pogány kormánybiztos keze lévén a dologban, viszont súlyosabb elosztási zavarok keletkeztek. Eközben arról sem szabad megfeledkezni, hogy a köztársasági, de még az úgynevezett Vörös Hadseregben is túlsúlyban voltak a hagyományos gondolkozású régebbi tisztek, akik valamennyire képesek voltak gátolni a balos kilengéseket.
.
Március végén a Székely Hadosztály saját raktárait központi anyagkezelés alá vették, ezért a készletek kiszállítása akadozóbbá lett, ahogyan a többi hadosztálynál sem volt jobb az utánpótlás. A székelyek – áll az idézett válaszjelentésben – ilyen raktárak létesítésére ezután is törekednek. Az önjelölt történetformálók útján keltett közhiedelem, hogy a hadvezetéstől egyáltalán nem kaptak semmiféle juttatást, minden valóságalapot nélkülöz.
.
A Székely Hadosztály létezésének korai szakaszában (1919. január-február), egy részéről feltételezhető ellenlökés tényleges kilátásait vizsgálva érdemes feljegyezni, hogy az erőviszonyokra utalóan valamely meg nem nevezett, de hitelt érdemlő kolozsvári magyar hivatalnok 1919. január végén erdélyi helyzetjelentést küldött a Hadügyminisztériumnak. Ebben leírtak alapján Erdélyt az idő tájban három román hadosztály tartotta megszállva, állományuk 12 000 főre tehető, 96 géppuskával és mintegy 20 ágyúval felszerelve. Hozzájuk csatlakozott ugyanannyi Erdélyi toborzású fegyelmezetlen gárdista 187 géppuskával, tüzérség nélkül. Legénységi utánpótlás nem volt, a magyar raktárakból zsákmányolt fegyverzetük elsőrangú, kevés lőszerrel. Magyar előnyomulás esetén a helyi magyarság 9000 elrejtett fegyverrel, várhatólag tömegesen csatlakozna a csapatokhoz. A beszámoló szerzője sürgette a külső magyar kezdeményezést, mert az időpontot ekkor látná legjobbnak.
.
A Székely Hadosztály január végi nagyságáról nincsenek megbízható kimutatások, ellenben ismeretesek április közepének adatai, amelyek egy hónapra visszamenőleg változatlanok lehettek. Ekkor az összlétszám 11 353 katona, 162 géppuskával valamint 42 löveggel. Nem járhatunk messze a valóságtól, ha ennek felére-kétharmadára, körülbelül 6-7 000-re becsüljük az év elejei létszámot, hasonlóképpen csökkentett a hadianyag-mennyiséggel.
.
Ilyenformán megkockáztatható a vélekedés, miszerint a némileg megerősített erdélyi hadosztálynak – dél felöl legalább egy-két dandárnyi tehermentesítő támogatással – saját földjük felszabadításáért harcba indítása, elkötelezett és alkalmas parancsnoki karral az élén, ottani népfelkeléssel is számolván, abban az időszakban még nem lett volna reménytelen vállalkozás.
.
Ám nem ez történt, és az Erdélybe egyre tömegesebben behatoló románokkal farkasszemet néző Székely hadosztály, különösebb harci cselekmény nélkül érte meg a korszak egyik legnagyobb horderejű politikai fordulatát, a Tanácsköztársaság kikiáltását. Vyx francia alezredes 1919. március 20-án adta át a Károlyi kormánynak azt a jegyzéket, amelyben új demarkációs vonalat és ahhoz igazodó semleges övezetet szándékoztak megállapítani. A kormány látván, hogy ennek teljesítése 100-150 kilométeres hátrálással, továbbá újabb magyarlakta területek kiürítésével járna, nem vette magára ennek a felelősséget, és lemondott a hatalomról a szociáldemokrata-kommunista tagságú Kormányzótanács javára. A rezsimváltás lényegében jogszerű volt, az arra épülő tanácsrendszer működése már annál kevésbé.
.
Azonban a Székely Hadosztály új lehetőségként élte meg a felszínre törő ismeretlen, de tettrekészséget láttató, és Vyx-jegyzék elutasításával rokonszenvet keltő vezetés mozgolódásait, mert bennük Erdély visszaszerzésének letéteményesét vélte felfedezni. Várakozásaikat bizony lehűtötte Kun Béla nyilatkozata, ahol a béke melletti kardoskodás mellett leszögezte, hogy kormánya nem ragaszkodik a területi integritáshoz. Ettől fogva főleg a tisztek körében, növekedett az elbizonytalanodás a harc értelmét illetően. Államtitkári posztját addig megőrző Stromfeld Aurél, a fegyverkezési elgondolásait keresztező kommunista jellegű ábrándozások, valamint Pogány József hadügyi népbiztosi ténykedése miatt, március 28-án leköszönt hivataláról. Kratochvil ezredes pedig egyáltalán nem szándékozott a proletárdiktatúra oldalán elérni a Hadosztály eredeti célkitűzéseit, még Erdélyért sem. Ez késztette kapcsolatfelvételre Aradon a franciákkal, és Kolozsváron Maniu erdélyi román kormánytanács-elnökkel, felajánlva nekik együttműködését a magyar tanácsrendszer megbuktatására.
.
Kérdés, hogy volt-e realitása egy ilyen tervezgetésnek, hiszen más alkalommal a román parancsnokságra küldeni óhajtott békekövetek útba indítását a tisztikar hiúsította meg, és legénység is valószínűleg hasonlóan viszonyult a szemléletével nem egyező alternatívához. Ezt látszik alátámasztani a Forradalmi Kormányzótanács április 12-i ülésén Böhm hadügyi népbiztos (Pogány utóda e tisztségben) hozzászólása. Itt említi többek közt, hogy levelet kapott a székely katonák bizottságának elnökétől, aki szerint a székelyek átérzik a Tanácsköztársaság szükségességét, és a proletárságot fel kell szabadítani az egész országban. Ugyanakkor a székelyek, a körükben uralkodó hangulat szerint felvetették, ha a kormány nem a területi integritás talaján áll, ők miért vannak a harctéren? Böhm ezután kijelentette, holnap levelet fog nekik írni, melyben az lesz, hogy szent kötelességünknek tartjuk a székelyeknek visszaadni a Székelyföldet. (Erre, a kormányból senki nem tett rosszalló észrevételt).
.
A valóság azért nem volt ennyire egyértelmű. A székelyek és a városi kommunista direktóriumok nem egyszer egymásnak feszültek, kölcsönös kezdeményezéssel, adok-kapok módon, korántsem az ellenséggel szembeni kooperáció jegyében. Kratochvil, a Maniuhoz küldött felajánlkozásában maga is hangsúlyozta, hogy a székely csapatok a bolsevikokkal fegyveres ellenségeskedést kezdtek. A hadseregvezetés nem tulajdonított fontosságot ezeknek, meg volt győződve a nemzeti érzelmű székelyek odaadásáról, Magyarország javára megvívandó küzdelemben. Böhm a fenti kormánytanácskozáson felhozta még, hogy a székely legénység teljesen át van „nyergelve”, csak a tisztekkel van baj.
.
Kratochvil románokkal való szövetségkötési várakozásait amúgy is keresztülhúzta azoknak április 16-i általános offenzívája. Aminek következtében a 39. dandár leválasztásával, majd a rendszeressé váló csapatelhagyásokkal megfogyatkozott Székely Hadosztály felsőbb parancsnokai, kellő eltökéltség híján a nyílt összeütközés elöli kitéréssel, jobbára a hátrálást fedezve, csapattesteikkel a Tisza felé húzódtak. A fegyelem megbomlott, hatékony fellépésre egyébként sem fogható Vörös Hadsereg további alakulatai sem tudták feltartóztatni az Alföldre zúduló, két és félszeresére duzzasztott román haderőt. Egyedül a maguk feje után menő fanatikus alparancsnokok, mint például Werbőczy százados, leckéztették meg itt-ott a hegyekből rájuk ereszkedő román ezredeket.
.
Noha a Székely Hadosztály még így is a legnagyobb létszámú és legjobban felszerelt magyar egységet jelentette, nem képviselt ennek megfelelő akadályt az előrenyomulókra nézve. Az általa felvett körülbelül 200 kilométeres arcvonal, a 39. dandár leszakadásával 130-150 km-re rövidült, ennél a többi (kisebb méretű) hadosztályra hosszabb szakasz tartása nehezedett. Kratochvil megint a románoknál próbálkozott, ezúttal valamiféle fegyverszüneti megállapodást óhajtott kieszközölni náluk. Mivel mindenáron a gyors egyezségre törekedett, másfelől meg a vérontást igyekezett minimalizálni, számításai csupán részben váltak be. Végül nem fegyverszünetet kötött, tulajdonképpen lealázó feltétekkel hadosztályával együtt megadta magát. Csakhogy ezt a szégyenletes lépést nem mindenki fogadta el, a Székely Hadosztály fele-harmada képtelen volt azonosulni parancsnokának elhatározásával, inkább a Vörös Hadsereg kötelékében maradt, és újjászervezve folytatta az utóbb már rohamozássá kifejlődött harcot, többnyire hihetetlen eredményességgel, a végsőkig való kitartással, kizárólag Hazájuk épségének megőrzéséért. Ők alkották a 2. Székely Dandárt, ezzel reprezentálva a Hadosztály hepehupás folytonosságát, és legalább ily módon megmenthették annak a fegyverletétellel megtépázott becsületét. Hogy egyedül az ország épségének helyreállítását tartották szem előtt, jelzi némely parancsnokaik (tévedésből) majdnem végrehajtott kivégzése, akik ezután sem a – különben jogos – bosszúállásra fordították energiáikat, hanem katonáikkal a kifejlődő felvidéki ellenlökésben vették részt.
.
A kormány még Kratochvil megadása előtt, kétségbeesésében rábírta Stromfeldet a keleti hadszíntér vezérkari főnökségének vállalására, és szinte szabad kezet biztosított neki a hadműveletek terén, de az ezredes, időhiány miatt gyökeres fordulatot nem tudott elérni. Kratochvil pálfordulása váratlanul nyitotta meg az arcvonalat a román hadsereg előtt, a keletkezett rés lezárására nem jutott elég erő. A vezérkari főnöknek egyetlen lehetősége maradt, mégpedig a szétzilált csapatok hátravonása a Tisza mögé.
.
Stromfeld ezt követően, a kor legjobb magyar vezérkari tisztjeként, elképesztő ütemben újraszervezte a hadsereget, heteken belül százezresre növelte nagyságát, és ez a rögtönzött sereg a Székely Dandár hajthatatlan dinamizmusától is sarkallva, a körülményekhez képest figyelemre méltó hadászati teljesítményt nyújtott.
.
Amennyiben Kratochvil kitart néhány hétig, megfordulhatott volna a dolgok menete. Na, nem feltétlenül a végső győzelem elérésében, inkább a területi veszteségek enyhítése, a kedvezőbb fegyverszüneti feltételek kikényszerítése, és az önbecsülés mértékének emelése terén. Ha annak idején csak szemernyire megszívleli, netán továbbfejleszti amit Stromfeld mondott azon a beszélgetésen. Aminek lényege az volt, hogy egy kommunista kormányzat alatt is az ütőképes hadsereg felállítása lenne az elsőrangú teendő, a fegyelem betartatását biztosító régi tisztikarral. És az erők egyesítésével a külső támadás elhárítása után vagy a kommunistákkal közösen, vagy akadékoskodásuk esetén őket kiiktatva, nemzeti, ugyanakkor szociális érzékű kabinet jönne létre, akkor a területek visszahódítása sem válna lehetetlenné. Ezt követően a káros baloldali elemeket eltávolítva, Magyarország a külvilág felé előnyösebb színben lenne megjeleníthető. Leegyszerűsített formában: A Székely Hadosztály és a nemzeti szellemű katonai csoportok, a már tömegeket vonzott Vörös Hadsereggel vállvetve birtokba vennék legalább a magyarlakta vidékeket, és amint lehet, megbuktatják a nem kívánatos magyar kommunista kormányt.
.
A Székely Hadosztály megpróbáltatásait szemrevételezve, alapvetően a hazai földért folytatandó küzdelemre való hajlandóság, és a határozott cselekvést elodázó magatartás kettőssége tűnik fel előttünk. Egyik a legénység és a tisztikar középszintig terjedő hányadára, míg a másik a felsőbb parancsnokokra volt inkább jellemző. A hadosztály megalakulásának eleve Erdély védelme, később visszafoglalása volt a feladata. Sem a védelem, sem a visszafoglalás nem tekinthető a passzivitással megvalósítható célok válfajának.
.
A tettek kulcsa főként Kratochvil kezében volt, azonban nem tudott kellőképpen megbirkózni a nyakába szakadt megbízatás súlyával. A világháborúban dicséretesen helytálló dandárparancsnok, a sokrétű politikai összefüggésekkel bonyolított újabb viszonyokon képtelen volt megfelelőképpen úrrá lenni. Persze ezeket a viszonyokat számtalan belföldi és nemzetközi érdek hatóereje befolyásolta, aminek kezelése meghaladta illetékességét.
.
De Kratochvil mint katona, vajon megtett ebben a helyzetben minden tőle telhetőt? Ugyanis az Erdélyi Katonai Körzet parancsnokaként tágabb, a Székely Hadosztály vezényletén jóval túlmenő lehetőségei voltak.
.
Már szó esett róla, hogy a Maros-menti vonalat elmulasztotta megerősíteni, ezért többé nem jutott olyan közelségbe a történelmi határhoz, hogy ezt bármivel helyrehozhatta volna. A következő állomás Kolozsvár lett, az érzelmileg is meghatározó erdélyi város nagy sebességű feladása éppúgy nem az elkerülhetetlen kategóriába tartozik, ahogy ez, a négy hónapon belül előfordult hasonló esetekről szintén elmondható. Ezekkel a hátramozgásokkal mind messzebb tolta ki a visszacsapás realitását. Akkor is ezt kell állítanunk, ha ehhez nem kapott elegendő politikai támogatást, amitől függetlenül saját elhatározásból lelkiismeret-furdalástól mentesen indíthatott volna a körülményekre hivatkozással kisebb hadműveleteket, mert a Hadosztály szellemisége is ezt követelte meg. Továbbá, a tétova hadügyi vezetés egymással ütköző utasításainak saját hatáskörben a helyzetre formáló módosítását, vagy végrehajtásuk ésszerű késleltetését sem végezte el. Pedig a tavaszig nyúló halogatás nem szolgált mást, mint az ellenséges hadsereg mennyiségi növekedését, ami elé torlaszt gördíteni egyre nehezebbnek mutatkozott.
.
Az áprilisi elsöprő román lerohanás hatékonyságát sokban ennek tulajdoníthatjuk, és ezt fokozta Kratochvil ezredes és egy szűkebb parancsnoki kör összhangja a „vörösök” oldalán történő nyílt harcfelvétel elutasításában. Ebben a szituációban hadászati szempontból – fogcsikorgatva bár –, mégis a magyar (vörös) hadsereg melletti teljes mellszélességben felsorakozás jelenthette volna az egyedüli reménysugarat. Ahogy a korábbi tisztikar, vagy a Székely Hadosztály állhatatosabb maradványai is efféle hitben éltek.
.
Csupán a fegyverletételre összpontosítva kritikusan azt lehet mondani, hogy Kratochvil nem ment el a románokkal még elfogadtatható feltételek határáig. Természetesen ezt ugyanúgy csak egy meggyőző fegyveres fellépéssel tudta volna kicsikarni, a félremagyarázhatatlan biztosítékok elvárásával egyetemben, mint ahogy bármi mást az eltelt hónapok alatt. Harctéri sikerekkel és előnyösebb fegyverszünet produkálásával, egész Magyarországnak válik akkoriban hasznára, ha valamelyest hozzájárul ahhoz, hogy a román hadosztályok ne jussanak el Budapestig.
.
Az alacsonyabb rangú tisztek és a legénység tekintélyesebb része Kratochvil bizonyos nézeteivel szemben fenntartásokkal viseltetett, ez megfigyelhető volt a szakadatlan visszavonulás, vagy az elmaradt harci kezdeményezés helytelenítésében. Miként sokuknak a románok előtti fegyverletétel sem találkozott elképzeléseivel, és emiatt a nemsokára kiélezettebbé fajuló továbbküzdés mellett maradtak.
.
Az 1920-as években Kratochvilt a kor Görgey-jének tüntették fel. Az összevetés megtévesztő. Görgey egy nagyságrendekkel jelentékenyebb hadtest, majd a hadsereg parancsnoka volt. Több diadalmas hadjáratott vezetett, hadvezetési módszereit nem a szüntelen hátrálás jellemezte. Volt bátorsága Kossuthtal dacolva önállóan intézkedni, saját belátását követve. A tettek embere volt, és a nevéhez tapadó fegyverletétel, sokkal kilátástalanabb helyzetben, egy évet meghaladó háborúnak háromszoros túlerőnél vetett véget. Alárendeltjeivel kétségtelenül mélyen törődő Kratochvil, még a helyi próbálkozásokig is óvakodva ment el, az áttörést hozható hadmozdulatok hiányáról nem is beszélve.
.
Sűrűn nevezik rendíthetetlen hősöknek a Székely Hadosztály állományának összességét. Rászolgált mindegyikük erre a megtiszteltetésre? Úgy véljük, akik részesei lettek a Királyhágó környéki ütközeteknek, és merészelték kifogásolni a késleltetést preferáló parancsnokok hozzáállását, vagy a visszavonulások alatt is szembeszálltak a túlerővel, de mindenek előtt az életüket vesztettek, okvetlenül kiérdemelték ezt a kitüntető címet. A megadás után sem a harcbeszüntetést választó életüket továbbra is kockára tett ezrek, pedig joggal viselhetik a hősök hőseinek titulusát. De azokat a parancsnokokat, kik meg sem kíséreltek csapást mérni, vagy akár nyomást gyakorolni az országra szabadított idegen osztagokra, igencsak megfontolandó ilyen elismerésben részesíteni. Emlékművet meg kizárólag annak ildomos emelni, aki megfelel a fenti kitételeknek.
.
Az utókor hajlamos mostohán bánni értékeivel, így az arra érdemesek ritkán nyerik el jutalmukat.
.
Annak tudatában, hogy írásunk nem nyeri el mindenki tetszését, befejezésül hozzátennénk: Ha csak egyetlen adalékkal bővítettük az idevágó ismeretek körét, megérte tollat ragadni. Újabb szempontok felvetése, közelebb vihet a tárgyilagos képalkotást könnyítő munka hatásfokának javításához
